Toronban, Terad – Halas tartományban, valahol félúton Yanalor és Rhihar városa között egy Ryen nevezetű faluban láttam meg a napvilágot, Eressir Keilor fattyakén.
Mivel anyám belehalt a szülésbe, abban a kegyben részesültem, hogy atyám nem hagyott magamra, hanem magával vitt otthonába, Yanalorba, ahol sajátjaként neveltetett. Természetesen újdonsült anyámnak soha nem loptam be magam a szívébe, mikor rám nézett mindig eszébe juttattam, hogy atyám más asszonyokkal is hált rajta kívül. Ezekről a dolgokról eddig is tudott, de érkezésemig nem volt senki, aki emlékeztette volna erre.
Testvéreimmel, Morikkal és Cyriannal jól kijöttünk egymással, édes fivérükként kezeltek és nem volt jelentős korkülönbség köztünk.
Atyánk jó kapcsolatot ápolt egy rhihari kalmárcsaláddal, Gangwelékkel, rajtuk keresztül adta el a család birtokain termett javakat és félévente egyszer meglátogatta a családot a jó kapcsolat fenntartása végett – egy ilyen úton fogantam én is, egy fogadóban, ahol jóatyám ”megpihent”. Gangwel úrnak két gyermeke volt, Rasshan és Velina. A két család közti kapocs még erősebbé kovácsolódott, amikor Velina frigyre lépett Morikkal, legidősebb fivéremmel.
Az esküvő után boldog idők köszöntöttek a két famíliára közösen rendezett vadászatok, bálok tornák, viadalok, mind-mind remekül zárultak. Az évek múlásával egyre több időt töltöttem Rhiharban a Gangwelek vendégeként. A vendégségnek egyetlen nyomós oka volt: Lionna.
Lionna egy rhihari fogadós leánya volt. Gyönyörű, éj fekete haja volt és szürke szemei. Néha átszöktem hozzá éjjelente és egyéb teendőink mellett jókat beszélgettünk. Emlékszem egy éjjel meztelenül kellett visszarohannom a Gangwel házba, mert Lionna apja korábban zárta be a fogadó ajtaját a vendégek előtt… korábban, mint számítottunk rá – hiába egy ifú kyr életének tizennyolcadik nyarán sok mindenre képes egy leány csókjáért.
Tudtuk, hogy apja szívesen adná hozzám, hiszen bár fattyú voltam, magasabb kasztba tartoztam náluk így Lionnát felemelhettem volna magam mellé, így bátran álltam elé mikor elhatároztuk, hogy összeházasodunk.
Amint közeledett esküvőnk napja, Atyám meglátogatott engem. Egyedül érkezett kíséret nélkül. A nászajándékát akarta átadni nekem, egy családi ereklyét, amely atyáról fiúra száll. Ezzel szerette volna tudtomra adni, hogy bár nem egy anyától valók vagyunk fivéreimmel, mégsem tesz köztünk különbséget.
Az ereklye egy kard… nem hétköznapi penge… keresztvasa ezüstszínben pompázik, pengéje pedig sötét, mint az éj. Atyánk azt mondogatta, mikor gyermekek voltunk, hogy a kard pengéjét Sárkányok vérében edzették, ennek köszönheti nem mindennapi küllemét.
Elérkezett hát Lionnával közös életünk első napja, ám nem leltük benne örömünket…
Esküvőnk reggelén futár érkezett sietve a Gangwelek házába és szörnyű híreket hozott: atyám birtokát megtámadta a Tartományúr egyik hadosztálya.
Atyám mindig is morgolódott, hisz nem akart részt venni a tartományurak örökös hatalmi harcában, bár a törvények szerint kötelessége lett volna. Mivel atyám megvonta a vállát, amikor Muarad Tartományúr hadsereg felállítására kötelezte, úgy Muarad maga jött el azért, ami járt neki.
Atyám visszaindult a birtokra minket pedig utasított rá, hogy azonnal hagyjuk el Rhihart, meneküljünk a tengeren Toronból és hajózzunk az Ezüst Arcok Városába, Yankarba. Fivérem és neje azonnal a kikötőbe siettek, míg én elrohantam Lionnáért, hogy magunkkal vigyem. Lord Gangwel leggyorsabb hajóján az Assolutén hajóztunk ki.
A hajón azonban csapdába sétáltunk. Korábban feljutottak a Tartományúr emberei is, akik levágták a legénységet és a helyükre léptek még indulásunk előtt. Amint kiértünk a nyílt vízre felfedték kilétüket és egy szemvillanás alatt lekaszabolták maroknyi kíséretünket. Bátyám és jómagam is kivettük részünket a harcból. Ellenfeleink tízen voltak kettejük már megsebesült. Morikkal igyekeztünk Velinát és Lionnát védeni. Tízből hármat már levágtunk, mikor egyikük váratlanul Morik mögött termett és hátba szúrta. Én azonnal ugrottam, hogy segítségére keljek, de elgáncsoltak. Azonnal talpra ugrottam, megfordultam és egyikük már kardjával felém sújtott, amit alig hárítottam, így pengéje sebet ejtett az arcomon a bal szememnél. A sok vértől, ami a szemembe folyt megtántorodtam kaptam egy vágást a mellkasomra és a lendülettől beestem a hajóközbe, ahol elájultam.
Mikor magamhoz tértem a hajó már lángokban állt. Nagy nehezen felkapaszkodtam a fedélzetre, ahol megláttam a mészárlás nyomait. Kíséretünk minden tagja, fivérem és a két leány vérben ázva feküdt a lángok között. Próbáltam közelebb kerülni hozzájuk, de már késő volt. A lángok már szinte az egész hajót felemésztették. Felmarkoltam kardomat, belöktem egy hordót a vízbe és utána ugrottam.
Napokig sodródtam a nyílt tengeren, amikor egy arra járó kereskedő hajó felvett. A hajó a Városállamokba tartott, Narvan városába. A hajón igyekeztem minél észrevétlenebb maradni, és megfogadtam, hogy atyám kardjával az oldalamon állok majd bosszút szeretteimért.
Amikor a hajó partot ért Narvanban, a nálam maradt pénz egy részét odaadtam a kereskedőnek hálám jeléül, a maradékból pedig ruhát és ételt vettem magamnak.
Tudtam, hogy nem maradhatok sokáig, hisz el kellett jutnom Yankarba. Egy félreeső fogadóban szobát béreltem magamnak, amit az eladott jegygyűrűk árából fizettem ki.
Egy este vacsora közben meghallottam, hogy egy közeli asztalnál négy férfi arról beszélget, hogy Yankar felé indul. Úgy gondoltam, hogy nekem is biztonságosabb lesz, ha nem egyedül vágok neki az útnak.
Társaim közül ketten, Malik és Jasef velem egy korúak lehettek kinézetük alapján. Ők ketten nem Yankart tűzték ki uticélként, hanem Dsidont, ott pedig csatlakozni kívántak a Tűzmesterek iskolájához. Magam is hallottam már a kiszakadottak céhéről és úgy döntöttem velük tartok, bár engem mindig is jobban érdekelt a penge a penge elleni küzdelem.
10 éven keresztül okítottak a különböző titkos praktikákra. A gyógyitalok keverésén át a mágikus rajzolatok jelentésén keresztül a tűz és a villámok megzabolását évről évre mind jobban a magunkévá tehettük.
10 évnyi tanítást 10 évnyi szolgálattal kellett lerónom. Ez alatt az idő alatt bejártam a Pentád minden városát.
Eljutottam Daerimbe, a pentád egyik legnagyobb, majd 80.000 lelket számláló városába. Két évet töltöttem el Keanorban, amikor először láttam meg Gullagor Csatabárdosait alig hittem a szememnek. A következő két évem Dsidonban töltöttem, tanulmányaim színhelyén. Ez alatt a két év alatt sűrűn kellett szolgálatot teljesítenem Aschaonban a Kapuvárosban is, valamint méregkeverőket kísértem a Holtmocsárhoz füvekért. Alcarában volt szerencsém kitapasztalni milyenek a tivornyázó kalóz népek, de azt is megtanultam, hogy ismeretlen helyeken megbánja az illető, ha sötétedés után részegen egy sikátorba téved. Végül eljutottam Yankarba is… nem igazán értettem, hogy az itt élő száműzött családok miért marják egymást, de végül is ez a vérükben van… Toroniak… néhányuk képes lenne egy kanál vízben megfojtani a másikat, csakhogy megcsillanjon előtte a visszatérés lehetőségének szikrája…
A pentád városaiban volt időm elgondolkodni azon, hogy mit meséltek nekem a külvilágról és legfőképp a külvilágiakról hazámban. A mi szemünkben a hosszúléptűek, az emberekkel nemzett fattyaik annyit sem érnek, mint egy légypiszok… legalább is erre igyekeznek nevelni az embert a Császárságban… meglehet, a kívülállók szemében mi vagyunk szörnyetegek. Én a magam részéről megpróbálom a tetteik s nem a hovatartozásuk alapján megítélni a népeket.
Ezért is döntöttem úgy, hogy a 10 éves szolgálat leteltével, ifjúkorom hajnalán egy karaván mellé szegődök, hogy minél többet láthassak a világból...